A második post. Bevallom, már napok óta piszkálgatom magam, hogy írjak már egy újabb bejegyzést, bár még senki sem olvassa, de amúgy is! Annyi gondolat kavarom a fejemben, amit egyszerre sok lenne leírni, de azért megpróbálkoznék vele.
Az első egy nőkkel kapcsolatos gondolat és tapasztalat, ami már korábban is feltűnt, de most megint. Megjegyezném, hogy most 23 éves vagyok, és mondhatni átlagos, vagy inkább átlagon aluli tapasztalatokkal rendelkezem nők terén. Ez annak tudható be, hogy sokat ültem a számítógép előtt tinédzser koromban, bizonyos online játékok oltárán feláldozva a drága időmet, ahelyett, hogy aktívan 'vadásztam' volna a nőkre. Hiába, szigorú szülők mellett nem volt egyszerű, bár sokat neveltem rajtuk az évek során. :)
De visszakanyarodva az első mondathoz és a mondanivalómhoz: többször is előfordult, hogy megtetszett (belezúgtam, ahogy azt illik) egy lány, egy gimis példával élve, mondjuk egy osztálytárs. Mit tesz ilyenkor az ember - megfelelő tapasztalat híján? (Nem a normális, hanem a magamfajta :P Na jó, lehet hogy a normális is ;) ) Tanácsot kér más emberektől. Tegyük fel, hogy egy másik nőnemű egyedtől, aki szintén osztálytárs. A 2. lánytól - így első körben - nem akar semmit, tehát teljesen indifferens vele szemben, önmagát adja. A lány tanácsot ad, és figyelemmel kíséri a dolgok alakulását. Rájön, hogy akinek segít, normális srác, érzelmei vannak, amiket nem fél feltárni, és hű de szerencsés az a másik lány (adott esetben). Na most, ha az eredeti lánnyal valamiért mégsem jön össze a dolog, a srác és a segítő között közben kialakulhatott egy érzelmi kötődés, ami ahhoz vezethet, hogy összejönnek(!). Furcsák az emberek :) Szóval jótanács, ha tetszik egy lány, a legcsinosabb barátnőjétől kérj tanácsot, mert ha nem jön össze, lehet hogy aztán vele szerettek egymásba ;) Persze ez nem egy mindig és mindenkor teljesülő dolog, de nekem már többször is így alakult... :)
A második gondolat egy élettel kapcsolatos gondolat. Bicikliztem a hétvégén, és azon vettem észre magam, hogy ha bámulok előre, és azt nézem, mennyit kell még emelkedőn mennem a következő lejtőig, szenvedtem. Nem kicsit, nagyon. :) Amikor viszont direkt nem néztem fel, sokkal jobban küzdöttem, sokkal jobban ment a dolog, mint az előző esetben. Na most ezt ott a nyergen ülve sikerült az élettel azonosítani. És Robert Pirsig: A zen és a motorkerékpárápolás művészete c. könyve is eszembe jutott. Abban is van egy rész, amikor a főszereplőnk, és fia másznak fel a hegyre, és arról van szó, hogy a kissrác nem élvezi a túrát, mert mindig arra gondol, hogy még milyen messze van a hegy teteje. Nem élvezi a jelent, mert a jövővel foglalkozik. Nem élvezi a hűsítő szellőt és a fák közt átsütő napsugarat, a csiripelő madarak hangját, a friss levegőt és a túrázást magát. Az élettel ugyanígy van. Szerintem. Ha túlságosan azzal foglalkozunk, hogy mi lesz velünk 5 év múlva, és emiatt nem élvezzük ki a jelent, elszalad mellettünk az élet. Mint a munkás, aki a nyugdíjat várja. Már csak 4 év, már csak 3... Mintha a megváltást kapná a nyugdíjazástól, amikor meg elér oda, a hirtelen támadt űrrel nem tud mit kezdeni. Nem tudja már, milyen élni. Élni kell. A jelenben. Nem a múltban és nem is a jövőben, hanem a jelenben. Tervezni kell a jövőre, és nem szabad elfelejteni a múltat, de élni csak a jelenben tudunk. Ki kell használni a pillanatot, carpe diem... Túl sokat használt kifejezés, de sok igazság van benne.
És továbbgondolva a példát. Amikor az emelkedőn tekerünk fel, küzdünk, nem szabad feladnunk, folyamatosan küzdenünk kell. Amikor pedig felértünk, magunk mögött hagytunk egy újabb feladatot, egy újabb mérföldkövet, egy pillanatra lazíthatunk. De akkor sem szabad lazítani, a lejtőn is tovább lehet és talán kell is küzdeni, mert a következő emelkedőn annál magasabbra érünk fel, adott esetben át is gurulunk rajta! Ezt mindenki vetítse le a saját életére! Hát, körülbelül ennyi, az élet olyan, mint a biciklizés :) Biciklizzetek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése